Szeretem a reggeli sétákat. A tél közeledtével sokszor ébredünk szürke hajnalokra, de a mez?re kiérve már rendszerint javul a helyzet. A ködtakarók még fáradtan elnyújtóznak a völgyekben és a ligetek lábánál, a nap minden erejét összegyűjtve küszködi át magát a felhőkön. A hegyek mögött jön fel, centiről centire emelkedik, mígnem a végén már teljes nagyságával kibújik ágyából, és vörös korongja beteríti az eget. Anya ilyenkor totál el van varázsolva. Mindig mondja nekem is, hogy nézzem milyen szép a napfelkelte, és bírjam már ki ezt a kis id?t, hiszen csak pár percig tart az egész. Igazából nem nagyon értem mit kell így bekábulni attól, hogy felkel a nap. Én is felkelek minden reggel, a kétlábúak is, szóval valószín? ez az élet rendje, nem kéne ezt ennyire túlmisztifikálni. Oké, rendben, bevallom, nem néz ki kifejezetten rosszul, de azért, könnycseppeket részemről nem ejtenék. Ráadásul van egy meglehetősen idegesít? része ennek az egész nap sztorinak. Adott ugye egy óriási labda az égen, amivel nem lehet játszani. Nem lehet eldobni, nem tudom visszahozni. Akkor meg mi a manónak van ott?! – ezt magyarázzátok meg nekem. Ja, a holddal ugyanez a szitu, de az legalább várat magára, néha kifli, néha csak egy fél labda, és ritkán egész. Játszani persze azzal se lehet, de éjszakai portyázáshoz legalább remek fényt ad.