Nem jelentkeztem mostanában, mert (és itt kezdődnek a kifogások, igazából a kétlábúak minden mással foglalkoznak, csak a blogommal nem, én meg nem mehetek fel az emeletre az Irodába, hogy megírjam. Nem mintha nem tudnám... ) rengeteg fellépésem volt, ezekről anyu rendszeresen ír, amelyeket itt
A mentőkutyák világnapja
és itt
T-Home gyereksziget találhattok meg.
Egy ilyen rendezvényen rengeteg a tennivaló, amelyek megoszlanak a nagyok és közöttünk, mentőkutya palánták között. A nagyok bemutatóznak, akadályokon jönnek mennek és fegyelmező feladatokat hajtanak végre. Mi általában csak fényképezkedünk - Mint például itt Aisha barátnőimmel a gyereknapon - és tűrjük a simogatást. Ez első látásra nem tűnik olyan soknak, de van, hogy 8 órát is kint vagyunk: Gondolj csak bele.. Még szerencse, hogy mi erre is ki vagyunk képezve, de veszélyességi pótlékot nem kapunk, pedig néhány esetben inkább a romon ugrálás, mint ez. Ezek az ember gyerekek aztán végképp furcsa egy szerzetek. Az egyik véglet a nyelvemet húzza kifelé a számból, miközben a fülembe kapaszkodik. Na ehhez kell ám a felkészültség! Fejem nem elhúzni, számat nem becsukni, koncentrálni!! Meg tudom csinálni!!! A másik felük és - sajnos Ők vannak többségben - fél tőlünk. Pedig egyáltalán nem vagyok valami félelmetes. Legfeljebb csak a nevem démoni, én magam egy angyal vagyok. Néha :) Megértem persze Őket is, hiszen akkora vagyok, mint ők, számukra akár egy lóval vetekszem. (Azok pedig roppant félelmetes állatok, már kétszer én is találkoztam velük, de inkább nem mentem közel hozzájuk) De én pl visszahozom a lasztit, ha eldobják. Tud egy ló ilyet? Nem. Szóval tulajdonképpen nem is hasonlítunk. Bátorság, embergyerekek és simogassatok meg bennünket, hiszen mi ezért dolgozunk!