Kaptam egy fekhelyet. Azt hiszem, tudom, hogy miért. Ezzel akarnak a kétlábúak kárpótolni, amiért már nem fekhetek többet a kanapén. Ez nem egy mai történet. Úgy volt, hogy hosszú ideig a kertben lehettem csak, a házba nem volt szabad bemennem. Aztán idővel már beengedtek. Nappal lehetek bent is, ha bekéredzkedek, éjszaka pedig kint alszom a saját kis házikómban, és őrzöm az objektumot. A kétlábúak esténként befészkelnek a kanapéra, és onnan nézik a tv-t. Én is mindig odafeküdtem a közelükbe, és hosszú, kitartó munkám eredményeként (szépen ülés és szívszorítóan kedves tekintet merész kombinációja egy kis fejbillentéssel megspékelve) végre elhagyta ajkukat a varázsszó: hopp! – és már ugorhattam is fel melléjük az áhított bútordarabra. Hosszú ideig a kánaán eljövetelét ünnepelhettem, szinte mindennap adódott egy kis lehetőség, hogy pihenhessek az ülőgarnitúrán. Sejthettem volna, hogy ez nem lesz így örökre. Egyszer anya elutazott egy hétre és akkor apával állandóan a kanapén fészkeltünk. Le is szűrtem rögtön, hogy a falka ranglistán sikerült feltornásszam magam a kitüntető második helyre, így aztán a továbbiakban ennek megfelelően viselkedtem. Na itt rontottam el. Többször bepróbálkoztam azzal, hogy kéredzkedés nélkül befeküdtem a már jól kiharcolt, megérdemelt helyemre. Anya ezt nem nézte jó szemmel. Úgy döntött, hogy megfoszt engem ezüstérmes pozíciómtól és ismét a földre kerültem. Azt hiszem lelkiismeret furdalása lett ettől az egész helyzettől, mert egyik nap egy vásárlásból visszatérve büszkén lobogtatott egy csinos kis fekhelyet és letette a helyemre a kanapé elé. Igazából elég hamar megszerettem ezt a kis priccset, kényelmes kis pereme van, amire rá tudom hajtani a fejemet és a lábaimat is felpolcolhatom. Szóval összességében elégedett vagyok vele, úgyhogy nem haragszom anyára emiatt. Köszi anya!