Ez a ma esti séta nagyon komoly volt, öregem, ha ezt a klubban elmesélem… A reptérre mentünk a kereső mentős kollégákkal. Kedvező volt az összetétel, 4 Labrador kontra 2 francia juhász, lógófülűek előnyben. Szokás szerint szaladgáltunk, a kis sajtzabáló a fülembe kapaszkodva lobogott rajtam, mígnem egyszer csak valami neszezést hallunk az erdő felől. Mondanom se kell, rögtön megindultak csapataink a zajforrás irányába. Egy nyúlkoma illegette-billegette magát, aztán huss, mint akit puskából lőttek ki, rongyolt be a rengetegbe, mi meg utána. Nem tudom mit szedett ez a nyúl, de én még ilyen szélsebesen szárnyalni állatot nemigen láttam. Már hegyen völgyön túl jártunk, mire észbe kaptunk, hogy ez csak csapda lehet. Nem fogod elhinni, egy tisztás közepén egy fémesen csillogó űrhajó parkolt, földöntúli fények szűrődtek ki apró ablakain. Úgy fékeztünk le, mint a Tom és Jerryben szoktak, lábunk mély barázdákat szántott a friss földbe. Ekkor láttuk meg az űrlényeket, villámgyors kiszámíthatatlan cikázó mozgással közelítettek felénk, majd sorra befogtak minket és az űrhajóba cipeltek. Lézeres ketyerével a szemünkbe világítottak, amitől teljesen lebénultunk, mozdulni nem tudtunk. Egy ultramodern, merőben ipari jellegű műtőben egymás mellett fekvő vizsgálóasztalokra helyeztek minket, és nagy fekete szemeikkel bámultak ránk. Úgy hiszem, az agyamat próbálták leszívni telepatikus úton, de démoni erőimmel szerencsémre ezt sikerült megakadályoznom, mivel hirtelen egy védelmező energiapajzsot építettem magam köré. A többiek persze nem úszták meg a durvább beavatkozásokat, aztán dolguk végeztével elengedték őket. Hogy miért én voltam távol a leghosszabb ideig? Még kérdezed? Egyrészt ugye én vagyok a legfürgébb, engem sikerült legutoljára befogni, három ufonauta kellett hozzá, hogy bekerítsenek. Végül, hosszú időbe telt, míg rájöttek, hogy energiapajzsomon még az ő hájtek módszereikkel sem képesek áthatolni, így egy sor sikertelen próbálkozás után engem is utamra engedtek. Most már értitek, hogy miért nem jöttem vissza vagy 20 percen át. Még a műtőasztalon is hallottam szüleim keserves kiáltozását, de sajnos a bénító lézer miatt nem tudtam mozdulni. Amint kiszabadultam, természetesen rögtön megindultam visszafelé, kiváló szaglásom és tökéletes hallásom segített megtalálni az utat az én szeretett kétlábú szüleimhez. Az biztos, ma megtanultam, hogy valószerűtlenül gyorsan száguldó nyulat nem követünk, mert az nem igazi, hanem felturbózott űrnyúl, aminek bedőlni vétek.