Láttam én már falon pókot, de meg kell mondjam a kétlábúak a mai napig okoznak nekem meglepetést a fura szokásaikkal. Az rendben van, hogy tartanak kutyát (ezt meg tudom érteni), tartanak macskát (nézzük el nekik, legalább van kit kergetni), nemrégiben láttunk egy krapekot a reptéren, aki konkrétan egy malacot sétáltatott, ezután már nem sok mindenen csodálkozom. Van itt a környéken egy ipse, annak meg egy sólyma van. Nincs ezzel semmi gond, de hozza reggelente sétálni. Hát agyukra ment már a jólét a kétlábúaknak, én mondom nektek. Áll az ürge a mező közepén, huhog a sólymának, szólongatja és közben, mint egy közlekedési rendőr a Blaha Lujza téren, kalimpál neki a karjával, gondolom én, oda kéne a madár leszálljon. Meg is álltunk anyával nézni a produkciót. Komolyan mondom drukkoltam az ürgének, hogy sikerüljön, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy ha kinéztük magunkat a reggeli cirkuszban, folytathatjuk a labdázást. Na de ez a sólyom rendesen megmakacsolta magát. Ott gubbasztott egy fa ágán, egy szép hosszú ágon, fel és le, mivel egy szellő hintáztatja az ágat… Hopp, kissé elkanyarodtam a témától, sűrű elnézéseket kérek tisztelettel. Szóval a madár meg se rebbent. Hiába huhogott a gazdája, hiába járta el Síva tejfakasztó táncát, a madár csak nem mozdult. Kedvem lett volna szólni az ürgének, ha beszélném a nyelveteket kétlábúak, hogy szerény meglátásom szerint a motivációval a probléma. Talán, ha virsli-karikákkal csalogatná a madarat, jobb lenne a sikerarány. De mivel szólni nem tudok, a madár éhes maradt, a gazdája pedig kiábrándult. Szerencsémre a kezdetleges produkció kudarca láttán anya hátat fordított az ad hoc cirkusznak és elkezdte dobálni nekem a labdát.